Az E39-ben van egy egyszerű, de innovatív megoldás: a kormányoszlopba épített kulcstartó. A V8-as motor 7,500-as fordulatszámra pörög fel, ami lenyűgöző hangzással párosul, miközben a nyomaték elegendő ahhoz, hogy akár negyedikben is elinduljunk.
Az autó 1,8 tonnás súlyát ma már nem neveznénk könnyűnek, mégis háttérbe szorította a hibrideket és a túltöltést. A fogyasztása sosem esett 20 liter alá száz kilométeren, de ennek ellenére is szerettem.
A váltó kissé hosszú útja és az időtálló futómű, valamint a kényelem teszik igazán vonzóvá az E39-et. Az utolsó olyan német sportautó volt, amely a különböző vezetési módok divatja előtt készült, ezzel bizonyítva, hogy egy jól beállított rendszer felülmúlhat mindenféle kompromisszumos megoldást.
A kérdés csak az: miért nem épít ma az M divízió ilyen diszkrét, mégis zseniálisan megtervezett autókat? Az E39 híd a múlt és a jelen között, és hiányozni fog az, hogy nem találtam semmi hasonlót a modern M-ekkel kapcsolatban. Barátságos, bár kissé élettelen kormányzása ellenére is a régi idők autóinak szellemiségét tükrözi.
Az E39 BMW M5 egy páratlan mestermű, amely kiemelkedő teljesítményt nyújt az egyszerűségével. Bár a modern technológiával már nem versenyezhet, az élmény, amit nyújt, utánozhatatlan. Az E39 időtálló emlék a német mérnöki tudásról, és továbbra is a legjobb sportszedán marad, amivel valaha találkoztam. Talán a jövőben egy új kihívó megváltoztatja ezt az állítást.
